LENKEI TAMÁS

IRÁSOK 3

EGY ZORD TÉLI REGGELEN...

Érdekes dolog, hogy vannak emberek, akik imádják a téli hónapokat. Jó drága divatos cuccokba, bundákba és vastag elegáns kabátokba öltöznek, finom puha pulóverekbe bujnak és meleg csizmákat húznak a lábaikra, vagy végtelen örömmel hófödte csucsokat másznak meg és vagyonokat költve sielnek divatos helyeken, miközben kipirult boldog arcukat a gyenge napfény felé forditva élvezik a fagyos évszakot, –hogy essen beléjük a franc!–  Én például nagyon utálom ezt az időszakot. Elsősorban fázom és folyik az orrom, rengeteget kell költenem fűtésre és ilyenkor a szokásosnál jóval többet fogyaszt a kocsim is, a hidegtől sajognak az izületeim, recseg a térdem és nyilal a derekam, a fényhiánytól kornyadnak a lakásban a növényeim és persze rendszeresen meg is  fázom.  Amugyis utálom, ha mocskosak odakint az utcák még a száraz időszakokban is, ha pedig esik kicsit a hó, akkor a környékünkön hamarosan rusnya olvadt sár borit mindent, hogy sétálni se legyen kedvem, amikor amugy sincs hangulatom általában semmihez,  miután az agyalágyult és értelmetlen téli óraátállitás miatt viszonylag korán besötétedik és igy kárbavész mindenkinek majd’  a fél napja.  Mit is tehetne az ember, ha mégis mindezek ellenére rátör a grafománia  mint, hogy  még egy ilyen reggelen is  nyavalyás hangulatban és fagyos ujjakkal verdesni kezdi kopott irógépének zörgő billentyűit és egy borongós hangvételű “szösszenetet” vizionál egy másik -egy sokkal barátságosabb- évszakról, mondjuk az őszről;  
....Ezen a napon, szokatlanul zord őszi reggelre, az utcai ablakok üvegén ütemesen kopogó zuhogó eső barátságtalan hangjaira ébredt szegény Tamáska, meglehetősen elborult kedélyállapotban. Keserves érzésekkel töltötte el, hogy bár maradhatna még egy kis ideig a meleg lakás oltalmazó falai közt, mégis utra kell kelnie, hogy szeretett testvérének feladhassa az előző héten szorgosan megirt levelet, tudván, hogy szegény mennyire áhitja is azt hétről-hétre.  Meleg ruhát öltött, hiszen odakint az urcán mettsző hideg őszi szél tépázta a levelüket vesztett töredezett faágakat, de igy is átjárta a fagyos levegő minden porcikáját. A munkába induló emberek, felhajtott kabátgallérokkal, szemükbe huzott fejfedőkkel és lehajtot fejjel igyekeztek dolgaikra a szakadó esőben. A járdák szélein hatalmas tócsákban álló esővizet nem lehetett kikerülni, igy komoly kihivást jelentett az ut egyik oldaláról a másikra átjutni anélkül, hogy az ember ne lépett volna közben bokáig vizbe, vagy  az ócska  járdákon az esővizzel teli alattomosan megbuvó kátyuk valamelyikében ne merült volna el.  Cipője átázott, ruháit a járda mellett elrobogó nehéz autóbuszok kerekei fröcskölték csurom vizesre amint elhaladtak mellette egy-egy nagyobb viztócsába hajtva.  Mentében megpróbált behuzódni a fal mellé,  de ott a lyukas esőcsatornákból kizúduló mocskos viz ömlött a nyakába és folyt be gallérja mögé, hogy  a ruha alatt is átáztassa  elgyötört testét.  A heves szél időnként orvul kiforditotta a régi esernyőt amit védekezésül próbált a feje fölött tartani egy ideig, de hasztalan, mert  az elnyűtt darab drótváza egy idő után már használhatatlan csontvázként fityegett a kezében. A Duna felől fújó jeges szél  könnyeket facsart ki a szeméből és fülei a feje mögött hangos csattanásokkal  verődtek össze a viharban,  ahogy kitartóan próbált haladni  célja felé,  mig haja  mint őrült  táncot járó kazal  lobogott  minden lehetséges irányba. Erejét vesztve, szinte félholtként érte el a posta épületét, ahonnan barátságos meleg fény sugárzott kifelé, mintegy jelezve az elgyötört vándornak, hogy itt végre menedéket lelhet.  Utolsó erejével a kilincsbe kapaszkodott, de mielőtt elgémberdett ujjaival lenyomhatta volna azt, egy gonosz szempár villant rá  az ajtó deres üvegén keresztül, s egy rikácsoló hang hatolt át gyilkos tőrként Tamáska hidegre fagyott szivén.  –Nem látja, hogy  ma zárva vagyunk?  Jöjjön vissz holnap!–    Holnap?  –hagyta el utolsó lehelletként a kérdés Tamáska lila ajkait,– majd keze lassan lecsuszott a mocskos rézkilincsről, ő pedig félholtan esett össze a hajdan élénkzöld  –de mára már erősen megkopott– ajtó előtt, szorosan szivéhez szoritva a levelet, amire kegyetlenül záporoztak még sokáig a kövér esőcseppek, mig testét lassan betakarták  a téli fágakról aláhulló kopogósra  fagyott cinegék ...