LENKEI TAMÁS

IRÁSOK 1

“Gondolatok az öregedésről”

Bár időnként elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen milyen borzasztó dolog is megöregedni, mégis néha arra a következtetésre jutok, hogy az idős kor bizonyos értelemben -és kis túlzással,- valójában ajándéknak is tekinthető, hiszen tulajdonképpen most lehetek leginkább önmagam, az aki mindig is szerettem volna lenni. Persze nem a testem, hiszen olykor-olykor én is kétségbeesem a ráncaim, a  táskás szemem, vagy a megereszkedett izmaim miatt és persze gyakran  meghökkenek azon az öreg pasin is aki visszanéz rám a tükörből, s aki  pont úgy néz ki, mint szegény apám a 70-es évei derekán, de azért valójában nem sokáig gyötrődöm ezek  felett.
 Ha jól belegondolok, én nem cserélnék senkivel. Nem cserélném el sem az én tartalmas izgalmas és tanulságos életemet, sem a valaha volt, vagy a még ma is meglévő szeretteimet egy dúsabb, vagy kevésbé ősz hajért vagy egy feszesebb hasizomért sem, nem bizony! Állitom, hogy ahogy korosodom, még a rohamosan változó külső jegyek mellett is egyre  kedvesebb leszek a magam számára, ami azért jó, mert igy kevésbé kell kritikusnak lennem magammal  szemben.  Az eltelt hosszú idő alatt végre a saját barátommá váltam. Nem tolom le magam ha  több süteményt eszem a kelleténél, nem rágom magam azon, ha nem vetem be azonnal az ágyat, és nincs lelkiismeretfurdalásom amiért egyre gyakrabban veszek meg magamnak valami vackot amire valójában semmi  szükségem nincs, csupán némi átmeneti kis örömet okoz.
  Hogy néha lustulok? Na és! Ki törődik azzal, hogy manapság többet nézem a TV-t, vagy hogy tovább babrálok a laptopomon? Megtehetem, miután manapság már senki sem figyel rám, igy aztán nyugodtan elengedhetem magam és például meghatódhatok mondjuk az érzelgős filmeken, elandalodhatok egy-egy  régi muzsikán, vagy ha úgy tartja a kedvem sírhatok  a volt szeretteim elvesztésén, -amit néha meg is teszek-, sőt,  ráadásul minden  áldott nap eszem valamilyen hizlaló édességet is, -már ha éppen kedvem van  hozzá-.
  Hát igen, életem során összetört néhányszor a szívem, hogyne törne össze, amikor az embert megcsalják, elhagyják vagy elárulják, vagy ha az ember elveszít valakit akit szeretett, legyen az családtag, barát, vagy akár egy kis állat.   De a megtört szív az egyben erőt is ad és megtanit örülni olyasminek ami még megvan. Egy olyan lélek, mely sosem  szenvedett, érzéketlen marad minden iránt és sosem fog örömöt  érezni az egyszerű apróságok felett. No én  a saját kis lelkemet sem cserélném el még hárommal több saját fogért sem.
 Tudom,  persze, azt is, hogy időnként egyre feledékenyebb vagyok, de az azért nem baj, mert egyrészt hamar elfelejtem azt, hogy mit is felejtettem el, másrészt bőven van mit elfelejteni az életből. (Azért persze a legfontosabb  dolgokra mindig emlékszem.)

 Én tehát végeredményben boldog vagyok, már csak azért is, mert elég sokáig éltem ahhoz, hogy egészségben megőszülhessek, hogy a válságos pillanatokon is átsegitett a humor és bár a gyakori nevetés elég mély ráncokat mart az arcomra, még ezeknek a ráncknak is lehet örülni, hiszen az enyémek!   Alaposan megdolgoztam értük...  A derü nagyon fontos dolog az életünkben, igy elszomorit, hogy sok ismerősöm élte -éli- az életét humor, irónia, (önirónia) nélkül, ők szegénykék úgy öregedtek meg, hogy soha nem nevettek egy igazán jót. Persze voltak  az életembennéhányan, akik bár szellemes és kedves emberek voltak, sajnos mégsem érhették meg, hogy ráncaik, vagy ősz hajszálaik legyenek, olyan kollégák, azok a barátok, és ismerősök, akik idő előtt elmentek, mielőtt még megérhették volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.  

Nos, ezek alapján  elmondhatom, hogy nem is bánom, hogy öregszem, hiszen az a lényeg, hogy mindezt megérhettem. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de még itt  vagyok és nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett  volna ha... vagy, hogy azon izgassam magam, mi lesz majd akkor ha.... (No ez igy nem teljesen igaz, a “mi lesz majd ha” ... az azért némi egészséges aggódalommal tölt el.)

 Végülis az a lényeg, hogy ahogy múlnak az évek, muszály, -bár nem egyszerű- egyre pozitívabbnak lenni és egyre kevesebbet törődni azzal, hogy mit gondolnak rólam mások.  (Már ha egyáltalán valaki elgondolkodik rólam.) A nyugalom, a lelki béke manapság igencsak fontos tényező lett, ami egészségesebbé, felszabadultabbá tesz, igy már csak ritkán lázadok, elvétve pörölök, és nem érzem azt sem feltétlenül szükségesnek, hogy valaha fontosnak hitt dolgokon dühösen vitatkozzak, hiszen ma már ráadásul megtehetem azt is, hogy fenntartsam magamnak a jogot, hogy ne  legyen mindig igazam...  Lehet, hogy most sincs...