LENKEI TAMÁS

IRÁSOK 2

Mincike elment... 

Elment, de ezuttal nem a rendőrségre, hogy szokása szerint feljelentsen valakit, nem is a közeli templom-ba, ahová rendre lecsoszogott bűneit leimádkozni, (s egyúttal átkot kérni szeretteire,) és nem is a szomszédos fodrászhoz a 9 dipotriás Mancikához, aki keserves ám kitartó munkával rendre megpróbálta megalkotni Mincike menekült hörcsögre emlékeztető gyér haját, hanem Mincike most tényleg és végérvényesen -és remény szerint örökre- elment. Mincike, valaha a ház “Atyauristene” volt. Eredetileg ő volt a belvárosii lakóépületben a tömbmegbizott, (ma már persze azt sem tudják sokan, hogy mi volt a szerepe a rettegett pozició birtokosának,) később házbizalmi lett, (ami körülbelül a mostani közösképviselői státusnak felel meg.) Fontos elvtársnő volt igazi hatalommal, amivel elég keményen vissza is élt. Neki mindenkiről aktája volt, mindenkiről tudott mindent, minden tőle függött, s az 50-es években szerencsétlen lakóknak még azt is be kellett jelenteniük nála, hogy kit látnak vendégül egy-egy jeles ünnepnapon. Amikor 78-ban ideköltöztünk, nekem szinte azonnal kofliktusom volt vele, hiába figyeltem arra, hogy senkinek se vivjam ki az ellenszenvét. Először Marcanka a macskám bőszitette fel a közimerten antiszemita hölgyet, aki szövetséges szomszédasszonyokat toborozva kishijján megmérgezte a békés -és cseppet sem zsidószármazásu- cicust pusztán azért, mert az rányávogott a gangon. (Marcankát attól kezdve rabláncon tartottam és házitanárt hivtam hozzá, hogy illlemre tanitsa a meggondolatlan állatot.) Az igazi botrányt azonban egy nedves lábtörlő váltotta ki, amit kiteritettem egy időre a folyosó korlátjára száradni, s ő azonnal ott termett nálam és nyomatékként egy rövidnyelű partvissal hadonászva az orrom előtt, ellentmondást nem tűrően rámrivallt, hogy ez nem Ujpest és ha nem tudnám ez nem egy olyan ház, ahol az ilyesmi megengedett. Később aztán, amikor 1-2 év elteltével valami miatt megbizonyosodott arról, hogy rögtön őutána én vagyok a legalkalmasabb személy a házkezelői posztra, felkeresett és leereszkedő hangon felkért, hogy vegyem át tőle a stafétabotot. (Stafétapartvist.) Jobbról és balról a már emlitett két harcias szomszédasszony kisérte mintegy hivatalos delegációként, én pedig riadtan igent mondtam, s csupán egyetlen feltételhez kötöttem a megtisztelő feladat elvállalását, nevezetesen, hogy meg kell szerezniük számomra a korbács és fegyverviselési engedélyt! (Akkorra ugyanis már kezdtem kiismerni magamat a lakók apró de rémes szokásait illetően.) Évekkel később azért mégiscsak elvállaltam ezt a posztot és szertartásosan átvettem tőle a mindentudó lakónyilvántartókönyvet, (partvisom több is volt,) s mint tudjuk azóta is folyamatosan szenvedek a házzal amiatt, hogy minden rendben legyen e kedves és barátságos helyen, de persze Mincike továbbra is ellenséges volt velem, s szivből utált. A mentális problémák akkor kezdődtek nála, amikor szerencsétlen férje aki cirka 1 cm.-rel alacsonyabb volt sudár 155 centi magas asszonykájánál és hivatása szerint gyertyagyujtogató volt a református egyházközségben, (az alacsonyabban lévő gyertyák voltak a specialitása,) elkezdte dézsmálni a speizukban található öreg befőtteket, amit természetesen nem mert bevallani a gonosz hitvesnek még akkor sem, amikor az garázda rablókra gyanakodott a rohamosan fogyó készlet kapcsán, igy idővel Mincike kezdett idegalapon vegetativvá válni és egyre gyakrabban mesélte szomszédainak, hogy gonosz egyének bejárnak hozzá kompótot (lekvárt, krumplit, később karórát és shantung ágyneműket) lopkodni. Hiába próbálta néhány szomszédja megnyugtatni ezügyben, ő egyre inkább belelovalta magát a beteges képzelgésekbe, s lassan elkezdett ujabb és ujabb zárakat szereltetni a bejárati ajtóra, s az időközben felszerelt vasrácsra, de hiába érte el a zárak és lakatok száma lassanként Mincike még meglévő fogainak számát, a gyanakvó asszonyka egy idő után már napi szinten megvádolt mindenkit, s csak azért nem tépte dühében a haját, mert szegénynek alig volt már ebből valami a fején, amit akkor már egy igen rossz minőségű hongkongi parókával igyekezett továbbra is leplezni a mazochista fodrásznő Mancika. Sokan szánakoztak az idős asszony problémáján, de miután ő egyre inkább utált mindenkit, a szomszédok lassanként bezárkóztak otthonaikba ha Mincikét látták jellegzetes kacsázó mozgásával közeledni a gangon. Egy idő után már gyakori vendég volt a néninél a rendőrség is, ugyanis Mincike napi szinten riasztotta az örsöt telefonon, bejelentve, hogy éppen tolvajok vannak az otthonában, s ha a kiérkező derék rendőrök nem találtak idegen személyt a lakásban, (hiszen nem is volt ott ilyen,) akkor Mincike méltatlankodva korholta őket, hogy azért nem, mert késve jöttek és a rablók időközben elbujtak a szekrénybe, vagy a speizba a stelázsi alá. Mincike szenilitása idővel komoly méreteket öltött, volt hogy bekopogott szomszédjához egy virágmintás tálcácskával s azon két rémes izű feketekávéval, hogy -tessék, itt van amit kértek tőlem.- (Persze a kutya sem kért tőle semmit, de az ő képzelgéseit ez természetesen cseppet sem zavarta meg.) Másnap persze   elkapta a szomszédot a folyosón és lehordta, hogy csak azért mert nem izlett a kávé, még nem kellene lopkodnia a muskátlijait. Nem is olyan régen egy másik somszédját szólitotta meg a lépcsőházban és szomorúan ujságolta neki, hogy  Katicanéni a harmadik emeleten  éjszaka elhunyt és el is vitték már szegényt, és a történetét nem igazán befolyásolta, hogy miközben erről mesélt, az emlitett szomszédaszony épp elhaladt mellettük viszonylag jó állapotban, bár egy kicsit csapzottan. Vidámak is lehetnének ezek a történetek, de nem azok, mert alkalmasint veszélyes is lehetett volna a nénike, hiszen ha egyszer csak valami azt diktálta volna belül az agyában, hogy robbantania kell, akkor repült volna a ház. Nyilván sajnálni is lehetne őt, de az meg igen nehéz dolog lenne, tekintve, hogy egy világéletében igen rosszindulatu, gonosz és pletykás lakóról van szó, aki életében csakis ártani tudott mindenkinek, -hogy a jó istenke nyugosztalja örök békében a boldogtalant-... Én utóljára tavaly, a 89. születésnapján küldtem el őt kishiján melegebb éghajlatra, amikor egy alkalommal kint cigarettáztam a folyosón, ő pedig átrikácsolt nekem, hogy most már nagyon elege van abból, hogy folyton kémkedek utána. Persze az ember nem haragudhat igazán idős elborult elméjű hölgyekre, igy én is csak annyit mondtam neki nagy tisztelettel amikor ismét szóba került e téma köztünk a folyosón, hogy higgye el Drága Mincike, maga cseppet sem olyan érdekes személyiség aki után érdemes lenne kémkedni bárkinek is... (Ettől átmenetileg meg is nyugodott.) Szegény Mincike most végre békére lelt, s ha tudná, hogy milyen jót is tett ezzel az emberiségnek, akkor biztosan ő örülne ennek a keserű ténynek a legjobban....